Az “E” akció

Megjelent: Új Honvédségi Szemle, 1993. decemberi számában

Az ejtőernyős-zászlóalj első bevetése a Délvidék visszafoglalását célzó hadműveletek keretén belül történt.

Azt a feladatot kapta, hogy egy ejtőernyős-század a levegőből foglalja el a Ferenc-csatorna (ma: Bácskai-nagycsatorna) két hídját Újverbász és Szenttamás térségében és biztosítsa azt a szegedi 16. kerékpáros zászlóalj gyalogságának beérkezéséig. Az ejtőernyős-zászlóalj számított erre, hiszen a bevetésre kerülő ejtőernyősöket a zászlóalj parancsnoka válogatta ki és intézkedett arra is, hogy a meglévő 4 darab Savoya a felázott pápai repülőtérről már 1941. április 12-én hajnalban, üresen repüljön át a Veszprém melletti jutasi repülőtérre. A személyzetet és a felszerelést gépkocsikkal szállították át. A bevetési parancs 15 óra 45 perckor érkezett meg a Hughes távírón. Az E-102 lajstromjelű vezérgép 17 órakor elstartolt. Felszállás után körülbelül 100-150 méteres magasságban átbillent, megcsúszott, majd lezuhant. A becsapódáskor a felhalmozott lőszerek, robbanóanyagok, valamint az üzemanyag kigyulladt.

A tragédia következtében meghalt: vitéz Bertalan Árpád őrnagy, Kelemen Károly százados pilóta, Bene László főhadnagy főnavigátor, Petri János őrmester rádiós, Döbör János szakaszvezető szerelő, illetve az ejtőernyős katonák közül Horváth Gyula, Kerekes Imre szakaszvezetők, Kocskó Lajos tizedes, Auth Károly, Molnár András, Németh János, Szab György őrvezetők, Czakó Mihály, Fejes József, Horváth Mihály, Pados Géza, Pomázi Imre, Radványi Mihály, Sándor Sándor és Varga Gyula honvédek.

A vizsgáló bizottság megállapította, hogy a Repülőkísérleti Intézet kikerülésével a HM által közvetlenül behozott repülőgépek nem voltak hadrendbe állítva, csupán csapatpróbán voltak az ejtőernyős-zászlóaljnál. Azokat 1940 őszén vették át és egész télen a szabad ég alatt tárolták. vegyes építésű szerkezetükben (acél-alumínium, ragasztott-réteglemez lemez-vászon) az időjárás jelentős károkat okozott. A szárny külső harmadán elhelyezkedő csűrőlapok és a fékszárnymerevítést biztosító, fából préselt és ragasztott idomelemek jelentősen tönkrementek. Ezeket a hibákat 1941 elején igyekeztek gyorsjavítással rendbe hozni, de a bevetés idejére az 5. gép nem készült el.

A bizottság jelentése szerint az E-102 lajstromszámú „vezérgép” a magassági kormány trimm-rendszerének meghibásodása miatt zuhant le. A vezérlőszelep vagy a csőrendszer hibája miatt hirtelen far nehézzé vált, s csak a motor teljesítménye emelte felfelé, de a meredek állásszög miatt sebessége elkopott. A vizsgálat azt is megállapította, hogy a berakás során sem súlyellenőrzés, sem pedig súlypontszámítás nem történt. Soha nem sikerült tisztázni, hogy a megengedett súlyhatárt hogyan és mennyivel lépték túl. Még a bevetés előtt javaslat született arról, hogy a Savoyákon történt korhadások miatt a MALERT Ju-52-es (Tante Ju.) gépei irányítsák Pápára, de ezt sajnos elvetették, mert úgymond túlságosan nagy kényelmetlenséget okozott volna a polgári légi forgalomban. (Nos, ennyit a háborús készülődésről.)

A jutasi tragédia bekövetkezése után a Légierő Vezérkar főnöke intézkedése az volt, hogy az „E” akciót folytatni kell. Így a megmaradt 3 Savoyával az ejtőernyősszázad életben maradt tagjai Kiss Zoltán főhadnagy parancsnoksága alatt folytatták az eredeti feladatot, illetve az annak a főhadnagy által ismert részét. Kiss főhadnagy az akció tervét teljes mélységében nem ismerte: a harci okmányok bennégtek a vezérgépben, így improvizálni kényszerült. A szerencse azonban melléjük szegődött annyiban, hogy nem a tervek szerinti helyen történt az ugrás. Ez azért volt szerencsés, mert az „E” akciót ugyan megelőzte a légi felderítés, de abban csak a hidak épségéről esik szó és az azokon haladó forgalomról. Meg sem említik benne a Szenttamás előtt elhelyezett szerb kiserődök helyét és lő irányát, melyekből később az előrenyomuló magyar erők több páncélkocsiját is kilőtték, mielőtt a szerbek végleg feladták volna őket. Ha az ugrás pontos, valószínűleg az ejtőernyősök egy megerősített szerb zászlóaljnál értek volna földet – mármint, aki életben leér. Így azonban a Ferenc-csatornától északra 30 kilométer, Bagsa K 9 km területen értek földet és a 4. gépkocsizó lövész-zászlóaljhoz csatlakozva nyomultak tovább Újvidék irányába.

Tekintettel arra, hogy 1941-ben még további 2 darab Savoya Marchetti zuhant le, csapatpróbájukat sürgősen megszüntették és az ejtőernyős-zászlóalj 1 darab Caproni CA-309-es és 4 darab Fiat G-12-es repülőgépet kapott. (A megrendelt 5. Fiat minden külső behatás nélkül, hazarepülés közben zuhant le.) A délvidéki bevetés azt is megmutatta, hogy nemcsak más gépek, hanem ejtőernyő is kell. A Hesch Ákos vezérkari százados által tervezett H40M számú ernyő nem állta ki a harci próbát. A németek 1942-ben fogadták el az első magyar ejtőernyős-csoportot a wittstocki légi bázison ejtőernyős átképzésre. Ekkor kapták meg az RZ-39 típusú ejtőernyőt.

Az 1942-43-as években az alakulat nem kapott harci feladatot, de a tisztek jelentős része megjárta a keleti frontot harci tapasztalatok gyűjtése céljából. A zászlóalj ezreddé alakulása után a délvidéki akciót vezető Kiss főhadnagy a 3. ejtőernyősszázad élés sikeresen verte vissza tűzharcban a német alakulatokat a pápai repülőtérről. Annak ellenére, hogy az alakulatnál rendkívül alacsony szintű volt a gyalogsági kiképzés, a katonai felső vezetés az ejtőernyősöket kizárólag gyalogságként alkalmazta.

Az ezred 1. ejtőernyős-zászlóalját 1944 júniusának végén Máramaros-szigetnél vetették harcba, majd július-augusztus hónapokban Vezérszállás-Mizunka-völgyben vívtak elkeseredett harcokat a szovjet csapatokkal. A zászlóaljnak csak halálos veszteségei voltak, fogságba nem került senki, illetve nincs adat arra, hogy itt bárki hadifogságba esett volna. Okkal tehető fel, hogy a szovjetek – mint sokszor máskor és máshol – a fogságba esett vagy sebesült ejtőernyősöket a helyszínen kivégezték.

1944-ben Fütterer tábornok felvetette, hogy a magyar ejtőernyősök pusztán bajtársiassági alapon csatlakozzanak Ramke ejtőernyős vezérőrnagy Cherbourg térségében bevetett ejtőernyős hadosztályához az Atlanti fal védelmében. Szerencsére ez csak terv maradt. 1944. július 3-án 3 darab Fiat G-12 repülőgéppel ledobtak 9 ejtőernyőst és a szükségesnek tartott utánpótlást a Delatin térségében körülzárt 24. hadosztály és a 2. He. dandár számára.

Az 1944. augusztus 23-i román átállás miatt meggyorsult szovjet előrenyomulás lefékezésére egy újabb ejtőernyős akció tervét dolgozták ki. A Brassó-Arad főútvonal kulcspontjában levő Tövis birtokbavételére szándékoztak egy ejtőernyős zászlóaljat alkalmazni. Mivel nem volt biztosítva sem a terület bombázása, sem pedig a bevetés időszakában a megfelelő légi fölény – a tervet elvetették. Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt garancia arra, hogy a páncélos csapatok 8 órán belül fel tudják váltani az ejtőernyősöket. Hosszabb ideig tartó harcra viszont az ejtőernyősöknek sem erő, sem eszköz nem állt a rendelkezésükre.

1944 szeptemberében egy ejtőernyősszázad állt harcban a tiszafüredi hídfőnél a Debrecen-Füzesabony út és vasútvonal lezárásában. Feltehető, hogy az ifj. Horthy Miklós által szervezett „kiugrási iroda” ötlete volt a Lakatos kormány részéről is felkarolt és a Csatay honvédelmi miniszter által elrendelt „Szent László” hadosztály felállítása. Ekkorra a magyar honvédség már teljesen letett arról, hogy az ejtőernyősöket légi szállítással vessék harcba. A Szent László hadosztály szervezése során az I. ezredet az ejtőernyősök alkották, a II. ezredet a repülőgép és repülőtér nélkül maradt légierő állománya, míg a III. ezredet a testőrökből és a jutasi „Kinizsi Pál Csapataltiszt Képző Iskola” úgynevezett JAKI kiképzőkeretéből létrehozott testőrgránátos ezred. Mindhárom ezred kormányzóhoz való hűsége vitán felül állt. Így aztán meglepő volt, amikor a nyilas hatalomátvétel után 1944. október 17-én Beregffy parancsot adott a Szent László hadosztály felállításának meggyorsítására. A hadosztály parancsnoka: az ejtőernyős ezred volt parancsnoka, Szügyi László vezérőrnagy lett. A hadosztályt 1944 decemberében Pápára irányították feltöltésre. A feltöltés után a II. német páncélos hadtest alárendeltségében partvédelmet láttak el 1945. március 19-től a Balatonfűzfő-Balatonalmádi szakaszon. A hadosztályt a németek a saját biztonságuk érdekében részekre szedték. Különösen áll ez az 1. ejtőernyős-ezredre, melyből az I. zászlóalj a 9. SS. Hochenstauffer páncélos hadosztály alárendeltségébe került és Nemesvámost védte március 23-ig. A 2. ejtőernyős-zászlóalj Pápa keleti szélén foglalt el védelmi állást, míg a 3. ejtőernyős-zászlóalj az 1. német lovas hadtest alárendeltségében védett Felsőörs-Csopak-Alsódörgicse terepszakaszon.

1945. március 25-én a Szent László hadosztályt már újra együttesen alkalmazták. Március 27-én parancsot kaptak a Sümeg-Keszthely út lezárására, majd két napon át harcoltak Zalaszentgrót-Vindornyalak-Zalaszántó-Uzsapuszta térségében. Zalaszántónál az ejtőernyős-ezred 60 százaléka elesett. (Több mint érdekes és valamiféle háborús bűntett érzetét kelti, hogy itt sem esett senki fogságba közülük, még sebesülten sem, hanem csak halálos veszteségek voltak.) A megmaradt ejtőernyősök március 29-én csatlakoztak a testőrgránátos ezredhez és a Zala hidat védték Kehida és Kustány között. Kehidán az utcai harcokban a testőrök fele elesett. Ezt követően a II. német páncélos hadtest alárendeltségébe kerültek és annak visszavonulását fedezték Almásházánál, majd tartalékba kerültek. Balck tábornok, a 6. német hadsereg parancsnoka március 31-én egy dezinformációt kapott a Szent László hadosztály előző napi átállásáról. Anélkül, hogy ennek hitelességéről meggyőződött volna, 410/15-ös parancsában elrendelte a hadosztály azonnali lefegyverzését. Ebben az időben az nem is tartozott a 6. hadsereg parancsnoksága alá, így feltehető, hogy csupán a fegyverzet és a szállítótér megszerzése volt a lefegyverzés valódi oka.

A zűrzavarban több magyar alakulatot is lefegyvereztek. Vasváry József altábornagy, az 5. hadtest parancsnoka, mint a II. német hadseregnek alárendelt magyar erők rangidős parancsnoka vette át a magyar csapatok vezetését. A lefegyverzéseket megszüntették, s igyekeztek a sorokat rendezni. Elrendelte a Szent László hadosztály feltöltését, amely a feltöltés befejezése után, április 1-jén felvonult Szentkozmadombja-Zágorhida körzetébe, majd egész napos harcok után Murafüredre menetelt és védelmi állást foglalt Wernsee-Ráckanizsa terepszakaszon. A „Mura-védelem” összeomlása után az ejtőernyősök tovább meneteltek Karintiába, ahol angol hadifogságba estek.

Alapvetően a háborúban részt vett állomány segítségével alakult meg 1948. október 1-jén az 1. ejtőernyős század – az újvidéki akciót vezető – Kiss százados parancsnoksága alatt, aki sajnos később a koncepciós perek áldozata lett.

Publikációk

Az “E” akció

Megjelent: Új Honvédségi Szemle, 1993. decemberi számában

Az ejtőernyős-zászlóalj első bevetése a Délvidék visszafoglalását célzó hadműveletek keretén belül történt.

Azt a feladatot kapta, hogy egy ejtőernyős-század a levegőből foglalja el a Ferenc-csatorna (ma: Bácskai-nagycsatorna) két hídját Újverbász és Szenttamás térségében és biztosítsa azt a szegedi 16. kerékpáros zászlóalj gyalogságának beérkezéséig. Az ejtőernyős-zászlóalj számított erre, hiszen a bevetésre kerülő ejtőernyősöket a zászlóalj parancsnoka válogatta ki és intézkedett arra is, hogy a meglévő 4 darab Savoya a felázott pápai repülőtérről már 1941. április 12-én hajnalban, üresen repüljön át a Veszprém melletti jutasi repülőtérre. A személyzetet és a felszerelést gépkocsikkal szállították át. A bevetési parancs 15 óra 45 perckor érkezett meg a Hughes távírón. Az E-102 lajstromjelű vezérgép 17 órakor elstartolt. Felszállás után körülbelül 100-150 méteres magasságban átbillent, megcsúszott, majd lezuhant. A becsapódáskor a felhalmozott lőszerek, robbanóanyagok, valamint az üzemanyag kigyulladt.

A tragédia következtében meghalt: vitéz Bertalan Árpád őrnagy, Kelemen Károly százados pilóta, Bene László főhadnagy főnavigátor, Petri János őrmester rádiós, Döbör János szakaszvezető szerelő, illetve az ejtőernyős katonák közül Horváth Gyula, Kerekes Imre szakaszvezetők, Kocskó Lajos tizedes, Auth Károly, Molnár András, Németh János, Szab György őrvezetők, Czakó Mihály, Fejes József, Horváth Mihály, Pados Géza, Pomázi Imre, Radványi Mihály, Sándor Sándor és Varga Gyula honvédek.

A vizsgáló bizottság megállapította, hogy a Repülőkísérleti Intézet kikerülésével a HM által közvetlenül behozott repülőgépek nem voltak hadrendbe állítva, csupán csapatpróbán voltak az ejtőernyős-zászlóaljnál. Azokat 1940 őszén vették át és egész télen a szabad ég alatt tárolták. vegyes építésű szerkezetükben (acél-alumínium, ragasztott-réteglemez lemez-vászon) az időjárás jelentős károkat okozott. A szárny külső harmadán elhelyezkedő csűrőlapok és a fékszárnymerevítést biztosító, fából préselt és ragasztott idomelemek jelentősen tönkrementek. Ezeket a hibákat 1941 elején igyekeztek gyorsjavítással rendbe hozni, de a bevetés idejére az 5. gép nem készült el.

A bizottság jelentése szerint az E-102 lajstromszámú „vezérgép” a magassági kormány trimm-rendszerének meghibásodása miatt zuhant le. A vezérlőszelep vagy a csőrendszer hibája miatt hirtelen far nehézzé vált, s csak a motor teljesítménye emelte felfelé, de a meredek állásszög miatt sebessége elkopott. A vizsgálat azt is megállapította, hogy a berakás során sem súlyellenőrzés, sem pedig súlypontszámítás nem történt. Soha nem sikerült tisztázni, hogy a megengedett súlyhatárt hogyan és mennyivel lépték túl. Még a bevetés előtt javaslat született arról, hogy a Savoyákon történt korhadások miatt a MALERT Ju-52-es (Tante Ju.) gépei irányítsák Pápára, de ezt sajnos elvetették, mert úgymond túlságosan nagy kényelmetlenséget okozott volna a polgári légi forgalomban. (Nos, ennyit a háborús készülődésről.)

A jutasi tragédia bekövetkezése után a Légierő Vezérkar főnöke intézkedése az volt, hogy az „E” akciót folytatni kell. Így a megmaradt 3 Savoyával az ejtőernyősszázad életben maradt tagjai Kiss Zoltán főhadnagy parancsnoksága alatt folytatták az eredeti feladatot, illetve az annak a főhadnagy által ismert részét. Kiss főhadnagy az akció tervét teljes mélységében nem ismerte: a harci okmányok bennégtek a vezérgépben, így improvizálni kényszerült. A szerencse azonban melléjük szegődött annyiban, hogy nem a tervek szerinti helyen történt az ugrás. Ez azért volt szerencsés, mert az „E” akciót ugyan megelőzte a légi felderítés, de abban csak a hidak épségéről esik szó és az azokon haladó forgalomról. Meg sem említik benne a Szenttamás előtt elhelyezett szerb kiserődök helyét és lő irányát, melyekből később az előrenyomuló magyar erők több páncélkocsiját is kilőtték, mielőtt a szerbek végleg feladták volna őket. Ha az ugrás pontos, valószínűleg az ejtőernyősök egy megerősített szerb zászlóaljnál értek volna földet – mármint, aki életben leér. Így azonban a Ferenc-csatornától északra 30 kilométer, Bagsa K 9 km területen értek földet és a 4. gépkocsizó lövész-zászlóaljhoz csatlakozva nyomultak tovább Újvidék irányába.

Tekintettel arra, hogy 1941-ben még további 2 darab Savoya Marchetti zuhant le, csapatpróbájukat sürgősen megszüntették és az ejtőernyős-zászlóalj 1 darab Caproni CA-309-es és 4 darab Fiat G-12-es repülőgépet kapott. (A megrendelt 5. Fiat minden külső behatás nélkül, hazarepülés közben zuhant le.) A délvidéki bevetés azt is megmutatta, hogy nemcsak más gépek, hanem ejtőernyő is kell. A Hesch Ákos vezérkari százados által tervezett H40M számú ernyő nem állta ki a harci próbát. A németek 1942-ben fogadták el az első magyar ejtőernyős-csoportot a wittstocki légi bázison ejtőernyős átképzésre. Ekkor kapták meg az RZ-39 típusú ejtőernyőt.

Az 1942-43-as években az alakulat nem kapott harci feladatot, de a tisztek jelentős része megjárta a keleti frontot harci tapasztalatok gyűjtése céljából. A zászlóalj ezreddé alakulása után a délvidéki akciót vezető Kiss főhadnagy a 3. ejtőernyősszázad élés sikeresen verte vissza tűzharcban a német alakulatokat a pápai repülőtérről. Annak ellenére, hogy az alakulatnál rendkívül alacsony szintű volt a gyalogsági kiképzés, a katonai felső vezetés az ejtőernyősöket kizárólag gyalogságként alkalmazta.

Az ezred 1. ejtőernyős-zászlóalját 1944 júniusának végén Máramaros-szigetnél vetették harcba, majd július-augusztus hónapokban Vezérszállás-Mizunka-völgyben vívtak elkeseredett harcokat a szovjet csapatokkal. A zászlóaljnak csak halálos veszteségei voltak, fogságba nem került senki, illetve nincs adat arra, hogy itt bárki hadifogságba esett volna. Okkal tehető fel, hogy a szovjetek – mint sokszor máskor és máshol – a fogságba esett vagy sebesült ejtőernyősöket a helyszínen kivégezték.

1944-ben Fütterer tábornok felvetette, hogy a magyar ejtőernyősök pusztán bajtársiassági alapon csatlakozzanak Ramke ejtőernyős vezérőrnagy Cherbourg térségében bevetett ejtőernyős hadosztályához az Atlanti fal védelmében. Szerencsére ez csak terv maradt. 1944. július 3-án 3 darab Fiat G-12 repülőgéppel ledobtak 9 ejtőernyőst és a szükségesnek tartott utánpótlást a Delatin térségében körülzárt 24. hadosztály és a 2. He. dandár számára.

Az 1944. augusztus 23-i román átállás miatt meggyorsult szovjet előrenyomulás lefékezésére egy újabb ejtőernyős akció tervét dolgozták ki. A Brassó-Arad főútvonal kulcspontjában levő Tövis birtokbavételére szándékoztak egy ejtőernyős zászlóaljat alkalmazni. Mivel nem volt biztosítva sem a terület bombázása, sem pedig a bevetés időszakában a megfelelő légi fölény – a tervet elvetették. Ebben az is közrejátszott, hogy nem volt garancia arra, hogy a páncélos csapatok 8 órán belül fel tudják váltani az ejtőernyősöket. Hosszabb ideig tartó harcra viszont az ejtőernyősöknek sem erő, sem eszköz nem állt a rendelkezésükre.

1944 szeptemberében egy ejtőernyősszázad állt harcban a tiszafüredi hídfőnél a Debrecen-Füzesabony út és vasútvonal lezárásában. Feltehető, hogy az ifj. Horthy Miklós által szervezett „kiugrási iroda” ötlete volt a Lakatos kormány részéről is felkarolt és a Csatay honvédelmi miniszter által elrendelt „Szent László” hadosztály felállítása. Ekkorra a magyar honvédség már teljesen letett arról, hogy az ejtőernyősöket légi szállítással vessék harcba. A Szent László hadosztály szervezése során az I. ezredet az ejtőernyősök alkották, a II. ezredet a repülőgép és repülőtér nélkül maradt légierő állománya, míg a III. ezredet a testőrökből és a jutasi „Kinizsi Pál Csapataltiszt Képző Iskola” úgynevezett JAKI kiképzőkeretéből létrehozott testőrgránátos ezred. Mindhárom ezred kormányzóhoz való hűsége vitán felül állt. Így aztán meglepő volt, amikor a nyilas hatalomátvétel után 1944. október 17-én Beregffy parancsot adott a Szent László hadosztály felállításának meggyorsítására. A hadosztály parancsnoka: az ejtőernyős ezred volt parancsnoka, Szügyi László vezérőrnagy lett. A hadosztályt 1944 decemberében Pápára irányították feltöltésre. A feltöltés után a II. német páncélos hadtest alárendeltségében partvédelmet láttak el 1945. március 19-től a Balatonfűzfő-Balatonalmádi szakaszon. A hadosztályt a németek a saját biztonságuk érdekében részekre szedték. Különösen áll ez az 1. ejtőernyős-ezredre, melyből az I. zászlóalj a 9. SS. Hochenstauffer páncélos hadosztály alárendeltségébe került és Nemesvámost védte március 23-ig. A 2. ejtőernyős-zászlóalj Pápa keleti szélén foglalt el védelmi állást, míg a 3. ejtőernyős-zászlóalj az 1. német lovas hadtest alárendeltségében védett Felsőörs-Csopak-Alsódörgicse terepszakaszon.

1945. március 25-én a Szent László hadosztályt már újra együttesen alkalmazták. Március 27-én parancsot kaptak a Sümeg-Keszthely út lezárására, majd két napon át harcoltak Zalaszentgrót-Vindornyalak-Zalaszántó-Uzsapuszta térségében. Zalaszántónál az ejtőernyős-ezred 60 százaléka elesett. (Több mint érdekes és valamiféle háborús bűntett érzetét kelti, hogy itt sem esett senki fogságba közülük, még sebesülten sem, hanem csak halálos veszteségek voltak.) A megmaradt ejtőernyősök március 29-én csatlakoztak a testőrgránátos ezredhez és a Zala hidat védték Kehida és Kustány között. Kehidán az utcai harcokban a testőrök fele elesett. Ezt követően a II. német páncélos hadtest alárendeltségébe kerültek és annak visszavonulását fedezték Almásházánál, majd tartalékba kerültek. Balck tábornok, a 6. német hadsereg parancsnoka március 31-én egy dezinformációt kapott a Szent László hadosztály előző napi átállásáról. Anélkül, hogy ennek hitelességéről meggyőződött volna, 410/15-ös parancsában elrendelte a hadosztály azonnali lefegyverzését. Ebben az időben az nem is tartozott a 6. hadsereg parancsnoksága alá, így feltehető, hogy csupán a fegyverzet és a szállítótér megszerzése volt a lefegyverzés valódi oka.

A zűrzavarban több magyar alakulatot is lefegyvereztek. Vasváry József altábornagy, az 5. hadtest parancsnoka, mint a II. német hadseregnek alárendelt magyar erők rangidős parancsnoka vette át a magyar csapatok vezetését. A lefegyverzéseket megszüntették, s igyekeztek a sorokat rendezni. Elrendelte a Szent László hadosztály feltöltését, amely a feltöltés befejezése után, április 1-jén felvonult Szentkozmadombja-Zágorhida körzetébe, majd egész napos harcok után Murafüredre menetelt és védelmi állást foglalt Wernsee-Ráckanizsa terepszakaszon. A „Mura-védelem” összeomlása után az ejtőernyősök tovább meneteltek Karintiába, ahol angol hadifogságba estek.

Alapvetően a háborúban részt vett állomány segítségével alakult meg 1948. október 1-jén az 1. ejtőernyős század – az újvidéki akciót vezető – Kiss százados parancsnoksága alatt, aki sajnos később a koncepciós perek áldozata lett.